Janitsáry Miklós interjúja Héjj Andreasszal a Világjáró magyarok – Kiemelkedő életutak határainkon innen és túl c. sorozatban (Alexandra Kiadó, 2007, 121-127. oldal)

Üdvözlöm Önöket, kedves nézőink, határainkon innen és határainkon túl. Mai vendégem, Dr. Héjj Andreas. Ha valakire illik a jelző, hogy világjáró, akkor róla valóban elmondhatjuk, hogy világjáró magyar. Amikor megkeresett engem Münchenből, elküldött egy százhatvan országból álló listát, ahol élt, dolgozott és tanított.

Isten hozott, Andreas, nagyon örülök, hogy eljöttél. Köszönöm szépen, hogy Olaszország és München között hajlandó voltál újra visszavezetni Budapestre, itt lenni velünk egy kis időre. Zircen születtél, de hogyan következett Afrika? Hány éves korodban vittek el a szüleid innen?

Édesapám, mint mérnök, Afrikában vállalt szerződést. Először Ghánában, később Nigériában, Nyugat-Afrikában. Az iskolai éveim kezdetén kerültünk oda szüleimmel, és akkor kezdődött a nemzetközi pályafutásom.

Ott jártál iskolába?

Először elemi iskolába jártam, később ott végeztem a gimnáziumot, de az érettségi vizsgát nem ott tettem le. Úgy gondoltam, ha azt az angol iskolarendszernek megfelelően Londonban teszem le, akkor nemzetközileg ismertebb lesz, mint a nyugat-afrikai vizsga. Később, amikor Németországban ezzel a londoni érettségimmel tanulni akartam, kiderült, hogy nem fogadják el a londoni érettségit, s Münchenben újra le kellett érettségiznem.

Münchenben végezted el az egyetemet?

Igen, Münchenben végeztem pszichológusként.

Szociálpszichológus vagy. Rengeteg előadást tartottál a német televízióban is, elküldtél nekem egy listát, hogy milyen témákkal foglalkoztál. Többek között azzal is, miért nehéz megérteni a nőket, vagy miért szőkék a tévébemondók, hogy miben rejlik a magas sarkú cipők csábereje stb. És most jön a legfontosabb: a boldog, tartós kapcsolat titkai. Miért olyan nehéz megérteni a nőket?

Ezek nyilvánvalóan olyan címek, amelyek növelik annak valószínűségét, hogy ha a megfáradt dolgozó bekapcsolja a készülékét, akkor ott is marad előtte. Ami e mögött rejlik, az a kapcsolatteremtés tudománya, hiszen a társadalomtudomány nagyon sokáig antidemokratikusnak tartotta, ha azzal foglalkoztunk, miért van nagyobb sikere az egyik embernek, mint a másiknak, hiszen minden ember egyenlő kellene, hogy legyen. Nem volt ildomos és igazi tudóshoz méltó, hogy az ember szerelmi életével és annak a tudományával foglalkozzunk. Körülbelül huszonöt évvel ezelőtt még lényegesen többet tudtunk arról, hogyan jönnek létre a kémiai kapcsolatok, mint az emberi kapcsolatok. Én abban az időszakban láttam már, hogy ahhoz a kevés tudóshoz kell csatlakoznom, akik olyasmivel mernek foglalkozni, ami igazából érdekli őket. Én mindenesetre csak olyan témákat vizsgáltam, amelyekhez jobban vonzódtam, és nem kényszerből kellett foglalkoznom velük. Fontos volt számomra, hogy a diákjaimat is nagyon érdekeljék a témák, s nem volt nehéz olyan csoportot összeállítani, akik szívesen kutattak ezekben a kérdésekben.

Térjünk vissza az egyik témához: miért szőkék a tévébemondók?

Rövid a kérdés, mégis sokkal hosszabb a válasz, mint gondolnánk. A pszichológia célja az, hogy magyarázatot adjon a viselkedésre. Miért viselkedik így vagy úgy az ember? A pszichológiának azon ága, amellyel én foglalkozom, és mivel engem kérdeztél, én válaszolok, az evolúciós pszichológia, vagyis hogy a viselkedésünket nagy részben azok a környezeti tényezők határozzák meg, amelyek százezer generáción keresztül az elődeinket a kelet-afrikai szavannán körülvették, és amelyekhez alkalmazkodtak. A gyerekek általában gyakrabban születnek világosabb hajszínnel, mint sötétebb hajszínnel. Ezért a világosabb hajszín nagyobb bizalmat kelt, mint a sötét. Nem véletlenül mondjuk, hogy valakinek „sötét” gondolatai vannak, vagy „feketén vette”.

A televízió úgy tört be a világba és az emberi lelkületbe, mint annak idején a vezér vagy törzsfőnök, aki megmondta, mit tegyenek a törzs többi tagjai abban a világban, amelyben generációkon keresztül a tábortűz meghitt esti nyugalmában éltek az emberek. Már televíziókészülék áll a mostani kőkorszaki szakik asztalán, és azon keresztül tör be valaki, aki el akar nekik adni egy autót, politikai pártot vagy esetleg tévéműsort. Ahhoz, hogy az idegen személyben jobban meg tudjanak bízni az emberek, ezért szőkét választanak az eladandó téma felvezetőjének, mert előbb vagyunk hajlandóak a világos hajúról feltételezni az ártatlan gyermeki naivitást és a jó szándékot, mint a sötétebbekről.

Ezt be is bizonyították?

Kísérleti eredményeink alapján, igen.

Végeztél egy kísérletet, mely szerint meg tudod mondani, hogy a német választásokon a szőke politikus nők közül, a testméreteik alapján, ki fog bejönni. Említetted, hogy a Playboy is csinált  ilyen felmérést. Hihetetlennek tűnik, ezt tényleg fel lehet felmérni?

Ezt azért pontosítanom kell. Ennek a kutatásnak a szőke nőkhöz nincsen köze. Csak ahhoz van köze, hogy a Playboy milyen jellegű, formájú, testalkatú nőket mutat be adott időszakban. A társadalom igénye kihat az idő szellemére, tehát a kérdés az, hogy a nő a kettős feladata közül melyiket töltse be éppen akkor: gyereket szüljön vagy pedig munkatárs legyen. Az a kérdés, hogy az adott időszakban éppen melyik feladat kerül előtérbe. Tehát nem zárja ki egyik a másikat, csak jobban hangsúlyozódik az egyik feladat. Azokban az időszakokban, amikor a társadalom – amely természetesen nőkből és férfiakból áll – együttesen úgy érzi, hogy gyerekekre, családra van szükség, s ezt inkább a kereszténydemokrácia, a polgári pártok támogatják, akkor inkább gömbölyűbb, nőiesebb alkatú nők jelennek meg a Playboyban. Míg ha női munkaerőre van inkább szükség és kevésbé a gyerekekre, ezt a szociáldemokrácia, a baloldali pártok képviselik, akkor inkább karcsúbbak és kevésbé gömbölyűbbnek, de munkaképesebbnek tűnő nők kerülnek a Playboy oldalaira. Mindez nem úgy történik, hogy a Playboy főszerkesztője bármilyen politikai befolyás alatt állna. Egyszerűen érzi az idő szellemét, és tudja, hogy mire vevő az adott kor olvasója. Az érdekessége ennek az, hogy amióta Németországban van önálló német Playboy, 1959 óta, a szövetségi választásokon a „gömbölyűség” évi középértéke valóban mindig leesett, ha a szociáldemokrácia, a baloldal győzött. Viszont mindig megemelkedett, ha a jobboldal nyert. Ezért az elmúlt három szövetségi, tehát a nagy országos választások előtt a kiszámított középértékből sikerült az RTL Extra című vezető magazinjában megjósolnom, hogy melyik párt fogja megnyerni a választást.

Menjünk vissza kicsit az időben, Afrikában voltál gyerek. Mesélted, hogy részt vettél nagyon sok szertartáson. Később, amikor megszerezted a doktorátusodat, visszamentél oda, és részt vettél férfi beavatási szertartásokon, szerettél volna nőin is, de oda nem engedtek be. A pszichológus mit tanul ezekből a szertartásokból?

Az úgynevezett hagyományos társadalmakban nagyon fontos az a körülbelül egy évig tartó oktatás, amely során a két nem a saját nemének idősebb hozzátartozóitól külön felkészítést kap az életre. Ez az initiatio vagy a beavatás. Ezt több társadalomban, Dél-Amerikában, Pápua-Új-Guineában, Mikronéziában és Afrikában is tanulmányoztam. Sajnos sokszor nem volt erre egy teljes évem, mert legalább egy évet kellett volna eltölteni a megfigyeléssel, így aztán csak részletes betekintést kaptam az életükből. Azonban két-három hónap alatt is sok mindent megtanult az ember. A férfiakat felkészítik egyrészt azokra a technikai dolgokra, amelyek ahhoz szükségesek, hogy egy családot el tudjanak tartani, vadásszanak, akár a nyílt tengeren is haza találjanak, házat tudjanak építeni. Másrészt pedig, hogy a béketárgyalásokon politikusként jól felléphessenek, és megpróbálják az esetleges nézeteltéréseket a szomszéd törzsekkel békés úton rendezni. Ha viszont ez nem sikerül, akkor ne féljenek attól, ha háborúba kell menniük a másik törzs ellen. Arról szól a tanulás, hogy a végére még az egészen heves veszélyérzetet, félelmeket is megismerjék. A tanulási folyamat végén egy fájdalmas rész is van, a körülmetélés vagy pedig a teljes test tetoválása. Hagyományosan fölkészítik a férfiakat, hogy attól fogva semmivel se lehessen megfenyegetni, zsarolni, térdre kényszeríteni őket érzelmi gyengeségük miatt, és ilyen módon megtanulnak a családjukért és a törzsükért felelősséget vállalni.

Említetted, hogy nem tudtál részt venni a női szertartásokon, de mit gondolsz, a nők mit tanulnak ekkor?

Hangsúlyozom, hogy ez tabutéma. Még a saját törzsből származó férfi sem közelítheti meg a nők házát. Azonban az igen szűk szakirodalomból megtudható, hogy a nők szintén a saját felelősségüket, tehát a saját érzelmi előkészületüket, ragaszkodásukat mélyítik el, és felkészülnek arra is, hogy hogyan birkózzanak a féltékenységgel.

A Mikronéziai Köztársaság egyik törzsi közösségében a férfiak a szomszéd törzsből elrabolnak egy nőt. Sajnos nem láttam, hogy a nők ilyenkor maguktól jelentkeznek-e, hogy elraboltassák magukat, de tény az, hogy ezeket az elrabolt nőket nem kötik meg, hanem a férfiházba kerülnek. Tulajdonképpen fizikailag itt szabadon élhetnek. Miután a férfiak napközben dolgoznak, akár el is mehetnének, de nem teszik, mert akkor a saját törzsbéli nőtársaik, természetesen, kivájnák a szemüket. A saját törzsbéli nők azonban a tabuk miatt nem mernek a férfiházba betörni, és egy idő után úgy legalizálódik az elrabolt nő státusza, hogy valamelyik férfi hivatalosan a feleségévé választja, illetve elveszi, és attól kezdve a törzshöz tartozik.

Milyennek látod a mai világot, a mai társadalmat?

Az egyetemi előadásomon megkérdeztem a hallgatókat, hogy melyikük jár valamilyen önismereti foglalkozásra. Kiderült, hogy a hallgatók jó hatvan százaléka vesz részt ilyen kurzuson. Nem mondom, hogy ez általában jellemző adat lenne, de döbbenetes, hogy a németországi egyetemi hallgatók ilyen nagy hányada érzi szükségét annak, hogy valamit mégis megkapjon abból a beavatásból, amit kiirtottak a hagyományainkból. A nyugati társadalmakban megszűnt a beavatás, amelynek csak néhány apró jele, mint például a bérmálás maradt fenn. Gyakorlatilag nem készítik fel a nyugati fiatal férfiakat arra a felelősségérzetre, amit a hazájuk, a családjuk, a nemzetük iránt kellene tanúsítaniuk.

Gondolod, hogy ez az oka annak, hogy egyre inkább kitolódik a fiatalkor, és a harminc-negyvenéves férfikorosztály otthon marad a mama szoknyája mellett, s nem épít új fészket?

Biztosan.

Vagy félelem van bennük?

A kettő erősen összefügg. Nem készítették fel őket, tehát még félnek, könnyű mindenre rávenni őket, mert megígérik nekik, hogy a negatív, heves érzelmektől mentesülhetnek. Ez például lehet a terrorizmus, lehet akár az is, hogy egyedül kell vasalniuk az ingüket, tehát így felmentést, megváltást kaphatnak a nyomasztó egyedülléttől. A felmentés megjelenhet esetleg a virtuális világ mindennapjaikba történő beszivárgásával, és ezáltal úgy érzik, mintha az interneten keresztül az egész világgal kapcsolatban lennének, pedig inkább gúzsba kötve ficánkolnak a világ-hálóban.

Tanítottál vagy kutattál azokban az országokban, amelyeket bejártál?

Természetesen nem mindegyikben tanítottam és kutattam. Kongresszusokra jártam, egyetemi kollégákkal vettem fel a kapcsolatokat. Dél-Amerikában, Quitóban, aztán a rigai egyetemen, Olaszországban, Németországban és Ausztriában tanítottam. Hosszabb megbízatásaim ezekben az országokban voltak. Dél-Afrikában és még számos más országban voltak kutatási projektjeim. A többi országot pedig mint interjúkészítő-kutató utaztam be, hogy a hallgatóimnak, majd egy nagyobb közönségnek komolyabb és igényesebb információra támaszkodó programot, illetve műsort tudjak készíteni.

Most jelenik meg Magyarországon egy DVD-d Pillantás a tabuk mögé – egy társadalomtudós vezetésével a világ körül címmel. Öt országról szól: Irakról, Iránról, Tádzsikisztánról, Üzbegisztánról és Türkmenisztánról. A pároddal együtt a háború kellős közepén elmentél Irakba. Nem lehetett gyerekjáték. Mit láttál, mit tapasztaltál? 

Egy bizonyos szombati napon (2003.01.18.) világszerte tízmillió ember tüntetett Irak megszállása ellen. Miután lerohanták Irakot és a most újraválasztott amerikai elnök bejelentette, hogy: „Elvégeztük a feladatot”, akkoriban, legalábbis Németországban, a sajtó levette a napirendről Irak kérdését. 2003 júniusáról beszélek. Én akkor úgy éreztem, hogy itt valami még nincs rendjén, jobb ezt közelebbről megnézni. Mint említetted, szegény aggódó páromat rávettem, hogy kísérjen el, és egyszerűen elutaztunk Irakba. Ott töltöttünk egy hónapot, interjúkat készítettünk, és láttuk, hogy az emberek egyáltalán nem elégedettek, szörnyen félnek és szörnyű dolgok történnek. Mi már akkor tudomást szereztünk a kínzásokról, a tömeggyilkosságokról, amiket az irakiak ellen az akkori megszálló hatalom elkövetett, és ez nem egyezett a Németországban képviselt nézőponttal, hiszen azt mondták, hogy itt most demokráciát építenek. Akkor még nem tudta Németország és a világ, hogy a demokratikus börtönkínzás mennyivel jobb az abszolutista börtönkínzásnál.

Az útról írt cikkemet Németországban nem tudtam megjelentetni. Magyarországon a Magyar Nemzetben viszont megjelent. Bátrabbak voltak, mint a többi sajtóorgánum, sőt a Sajtóklub is foglalkozott ezzel a cikkel, és elég pozitívan álltak hozzá. Később Ausztriában és Dél-Tirolban is megjelent. Németországban nem publikálhattam, mert Németország az amerikai felszabadítókkal szemben nagyon elkötelezettnek érzi magát, és ezért nem mer kritikát nyilvánítani.

Andreas, áruld el nekem: a sok utazással és a tanítással mi igazán a célod, mit akarsz elérni?

Legfőbb célom, hogy a fiatalság és a következő generáció elkerülje azt, amit Afrikában, az Asanti-törzsben láttam, és ennek szimbolikus érzékeltetésére elhoztam magammal ezt a fafaragványt, amely egy láncba vert afrikai férfit ábrázol. Szeretném, ha a következő generációnak már nem kellene ebben a globalizált világban így virtuálisan vagy ténylegesen megláncolva és rabszolgasorsban élnie. Ebből a törzsből különben milliókat hurcoltak el, hogy verejtékükkel megalapozzák a globális elit mérhetetlen hatalmát.

Andreas, köszönöm szépen, hogy itt voltál és kívánom, hogy reményeid valóra váljanak.

Köszönöm, hogy lehetőséget kaptam erre a beszélgetésre.