Evolúciós pszichológia – Az örökségét tudatosan élő ember

Héjj Andreas

 

Mit egyen az ember? Hol lenne jó lakni? Kiben lehet megbízni, és ki akar bennünket megtéveszteni vagy kihasználni? Kire akarunk jó benyomást tenni, és hogyan? Miért pletykálnak rólunk és mit? Kibe szeretünk bele, és mit teszünk azért, hogy az illetőt meghódítsuk? Mikor nagy a veszély, hogy társunk megcsal, s mi mikor kapunk kecsegtető kínálatot?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések már ősszüleink számára is létfontosságúak voltak eredeti otthonunkban, ahol elődeink mintegy százezer emberöltőn keresztül éltek: a délkelet-afrikai szavannán. Azoknak az egyedeknek, akiket örökítő anyaguk egy véletlen mutációja arra ösztökélt, hogy ilyen létfontosságú kérdésekben előnyösebb döntéseket hozzanak, gyakrabban volt alkalmuk kietlen környezetük viszontagságait túlélni és családot alapítani, mint kevésbé szerencsés versenytársaiknak. Gyermekeik szintén örökölték azokat a tulajdonságokat, amelyek szüleiket sikeressé tették. A sikerhez tehát ezek az eredeti környezet kihívásait megfelelően kiértékelő döntésfolyamatok, mint az ember érzelemvilágának és viselkedésének elengedhetetlenül hasznos „specializált szerszámai” járultak hozzá. Így – százezer nemzedék megannyi versenyfutama végén – a környezethez jobb alkalmazkodást elősegítő örökítő anyag – és az általa meghatározott „specializált szerszámok” –  a ma élő egész emberiségben elterjedtek.

Önbizalmunkat joggal gerjesztheti az a tudat, hogy százezer vérre menő verseny mindenkori győzteseinek leszármazottjai vagyunk.

Mindamellett fontos, hogy tudjuk, a kiválasztás, amely arról „döntött”, melyik érzelmi és gondolkodási „szerszám” sikeresebb mint a többi, nem a mai globalizálódó anonim nagyvárosi életkörülményeinket, hanem a korai kőkorszak környezetét vette figyelembe. Tökéletesítési folyamatunk a korai kőkorszak nagyon hosszan tartó és társas együttélésünket tekintve alapjában változatlan környezetére vonatkozik. A „civilizált” – és egyre gyorsabban változó – tömegtársadalom néhány generációját felölelő kor elenyészően rövid idő ahhoz, hogy örökítő anyagunk a véletlen mutáció és a természetes kiválasztás folyamata által az új (világ-)rendhez alkalmazkodhasson. Lelkületünk ma is őskori, Romhányival: Minden ember „kőkorszaki szaki”.

Modern életünk sokban különbözik az őskor törzsi társadalmának százezerszer bevált biztonságától, amit civilizációnk során ellöktünk magunktól. Csoda-e, ha lököttnek tűnik néhány viselkedésformánk, ami a kőkorszaki környezetre lett hitelesítve? Néhány példa:

• Miért ízlik a rigójancsi annyira a 120 kilós Benő bácsinak, akinek már két szívinfarktusa volt, cukorbeteg és koleszterinszintje is jóval magasabb, mint orvosa, gyógyszerésze megengedné? Ha a modern idők gyermeke lenne, érzelemvilága jelezné, hogy minden további bevitel káros a cukor- és koleszterinszintjére, és heveny undort keltene Benő bácsiban a sütemény iránt. Ámde a kőkorszak sivár környezete aligha álmodhatta meg, hogy az életben maradást a túl- és nem az alultáplálás veszélyezteti. A szavannán lényegesen jobb esélyekkel küzdött az, akit ízlése arra ösztökélt, hogy gyorsan tömje magába, ha egy ilyen energiadús cukros, zsíros falatot talál. Ez az ízlésprogram vált be 100000 nemzedéken át: Ízlését tekintve Benő bácsi ma is „kőkorszaki szaki”.
• Miért találunk a modern pszichológiai rendeléseken oly sok pácienst, aki beteges félelmében nem mer kemping-kirándulásra menni, mert ott esetleg pókokkal vagy siklókígyókkal találkozhatna? Ezek az állatok – legalább is a mai közép-európai környezetben – teljesen veszélytelenek. Mégis gyakori a pók- és a kígyófóbia. Ugyanakkor a mai emberre valóban veszélyes tárgyakra – például villanyvasalókra vagy tőzsdei részvényekre – vonatkozó fóbiát nem ismer a szakirodalom. Ezek a védelmi mechanizmusok úgy állandósulhattak az emberiség viselkedési programjában, hogy azon elődeink, akik véletlen mutációjuk következtében a szavannai környezet jórészt mérgező csúszómászóinak láttán ijedten elszaladtak, félelmüket gyakrabban örökíthették gyermekeikre, mint társaik, akiket mutációjuk arra ösztökélt, hogy mindhalálig lelkesen simogassák a mérges jószágokat. Igaz, hogy a százezerszer bevált mechanizmus a mai környezet veszélytelen siklóitól feleslegesen ijeszt el. De ennél nagyobb jelentőségű, hogy biológiai felépítésünk szempontjából még nem volt elég az idő, a modern világ tényleges veszélyeire – pl. atom- vagy röntgensugárzásra, avagy éppenséggel drogtól, mobil telefontól vagy az Internettől való függőségre vonatkozó –„ösztönös” védőmechanizmusokat kifejleszteni.
• Ha csak a mai kontextust vesszük figyelembe, aligha érthető, miért adnak az emberek oly sok pénzt azért, hogy a színes sajtó Storyjából értesüljenek, kivel lép félre a miniszter, hogyan ágyazza ragyogó sikerútját a fiatal színésznő s milyen szexuális segédeszközökre támaszkodott az elöregedett népzenegyűjtő. Nem is beszélve arról, hogy mekkora figyelemmel kísérik vadidegenek, vajon mi zajlik a Big Brother jellegű valóság-showk konténereiben. De a pálmát mégis a TV-ben látható szappanoperák viszik el: sok száz hölgy tett levélben házassági ajánlatot a texasi fantáziamilliomosnak, J.R. Hewingnak, hogy azon levelek ezreit ne is említsük, amiben valódi betegek kérnek orvosi szaktanácsot a Fekete Erdei Klinika kitalált főorvosától, Brinkmann professzortól. Érthetőbbé válik ez a rajongó érdeklődés, ha eredetére tekintünk. A korai kőkor törzsi társadalmában valóban fontos volt tudni, mikor lehet a törzsfőnök és a többi „fejes” közelébe jutni. Hiszen ha egy nőnek sikerült egy ilyen hatalmasságot elcsábítania, gyerekei nem csak optimális ellátást és védelmet, de azt a génkombinációt is megkapták, ami apjukat erre a vezető szerepre alkalmassá tette. Hogy esélyeiket javítsák, minden a vezetők szerelmi életéről szóló hír ismerete fontos volt. Noha Prince Charles avagy a tenisz leköszönt királya, Boris Becker, szerelmi élete a mai nők génjeinek sorsára vajmi kevés kihatással van, kőkorszaki lelkünk a számára ismert „törzsfőnök”-kategóriába sorolja őket. Annak idején a tábortűz lángja vetett némi fényt az őskori vezetők arckifejezésére és ezáltal terveikre. Csoda-e, ha ma az esti lakoma után szobánkban színesen sziporkázó életnagyságú alakokat, a TV sorozatok hőseit, kőkorszaki lelkünk oly figyelmesen fürkészi?
• Szintén furcsának tűnik, hogy az Egyesült Államokban évente több pénzt adnak ki kozmetikumokra és kozmetikai sebészetre, mint a közoktatásra és a szociális feladatokra együttvéve. Már a kozmetika szó görög eredete is figyelemre méltó: kozmosz (világmindenség), ethosz (az erkölcsös magatartás). Ezek szerint erkölcstelen lenne kozmetikázatlanul mutatkoznunk, ha a világ elé lépünk? Miért oly fontos a jó külső? Shakespeare azt állította, a szépség a szemlélő szemében van. Ezzel szemben egy nagy nemzetközi összehasonlító tanulmány kimutatta, hogy ugyanazon arcokat tekintik szépnek világszerte, függetlenül a bírálók nemzetétől, fajától, korától és nemétől. Sőt: A szubjektív szépnek tartott arcok viselőit objektíve lényegesen ritkábban szállják meg a paraziták (pl. bélférgek), ritkábban esnek krónikus betegségek áldozatául. Örökítő anyaguk jobb ellenálló képességét azon arcvonások segítségével „hirdeti”, amiket mi szépnek ítélünk. Így „gondoskodik” az evolúció a szépség „elnyerésére” irányuló szenvedély és az abból kifolyó heves versenyharc során, hogy az egyik egyén kitűnő örökítő anyaga a lehető legrátermettebb jelölttől kapjon kiegészítést. De vajon miért hajlandók a nők a csaknem hétjegyű kiadást és a többórás altatásos műtét kockázatait és vele járó fájdalmait magukra vállalni, hogy egy a houstoni űrközpont irányító számítógépeinek elegendő szilikon mennyiséget bekebelezzenek?
  Térjünk vissza afrikai gyökereinkhez. Volt egyszer egy férfi, kit az érzelmi program egy véletlen mutációja olyan nők felé vonzott, akik homokóra alakban elosztott gazdag energiatartalékkal rendelkeztek. Átlagos kortársai asszonyaikat sorra vesztették el, mert a gyakori rossz vadászszerencse folytán nem tudták a terhes nők megnőtt energiaigényét kielégíteni. Nem úgy a mi emberünk: Az ő asszonya nemcsak hogy túlélte a szűk esztendőket, de dús zsírpárnáját lassanként anyatejjé átalakítva közös gyermekeik boldogulását is biztosította. Fiaik így később öröklött ízlésüket követve több és több kebel-barát utódról gondoskodhattak. Természetesen közép-európai környezetünkben semmiféle előnyt nem jelent csemetéi számára, ha anyjuk dúskeblű. De szívünk mégsem a bolti csecsemő-csemege láttán dobban meg! Százezer generáció elteltével olyan biztonsággal lobbantja ki a lovagias lelkesedést a formás felépítmény, hogy hordozóinak egy sora nem habozik, a művi kebelformálás áldozatait magára vállalni. S a címzett, a „kőkorszaki szaki” boldogan bedől a csinos csalásnak – hiszen a törzsi varázsló még nem ismerte a szilikont, amikor az ember érzelemvilága kialakult.

Természetesen olyan esetre is van példa, amit az evolúciós pszichológiában nem jártas modern tudomány ugyan lököttnek tart, de ha múltunk ismeretében vesszük szemügyre, nagyon is érthetővé válik az adott viselkedés. Így van ez a terhességi rosszulléttel. Köztudott, hogy terhessége első harmadában nagyon sok nő undorodik különféle szagoktól, amik különben nem okoznak kellemetlenséget számukra. Kávé, petrezselyem esetleg dohányillat öklendezést, olykor, különösen az éjszaka hosszabb emésztési szakasza után, hányást vált ki belőlük. Ezt a tünetet a mélypszichológia úgy értelmezi, hogy az illető nő legszívesebben kihányná méhének gyümölcsét, tudat alatt undorodik, és szabadulni szeretne tőle. Mélységes undora esetleg partnerére, avagy a női szerepre is vonatkozhat. Ezt hallva nem egy nő esik kétségbe: nem elég idült rosszulléte, még rossz lelkiismerete is gyötri, hiszen milyen anya az, aki – ha tudat alatt is – elutasítja gyermekét? Így érthető hogy a modern gyógyszerészet segítségével menekülni próbálnak testi-lelki gyötrelmeiktől, amint azt a Contergam-nyomorékok serege tanúsítja. Ezt a „csodaszert” kifejezetten a terhességi rosszulléttől szenvedő nőknek rendelték. Csakhogy ez a százezer nemzedéket túlélő „betegség” fontos védelmi szolgálatot teljesít: a szervek kifejlődésének sorsdöntő szakaszában megnehezíti, hogy az anya olyan táplálékot vegyen magához, amely ugyan a felnőttre nem káros, de a magzat szervfejlődését veszélyezteti. A rosszullét intenzitása nem állandó: különböző egyedeknél eltérő, de egyazon nő különböző terhességei alatt is. Attól függ, hogy az illető magzat – apait-anyait beleadva – azaz egyedi genetikai összetétele következtében milyen mennyiségű szervfejlődési rendellenességet okozó anyagot képes semlegesíteni. Ha a vegyi terhelés közeledik ehhez a határértékhez, ez ellen a magzat úgy „tiltakozik”, hogy az őt veszélyeztető anyaggal szemben rosszullétet gerjeszt. Ezt a reakciót természetesen csak olyan hatóanyagokkal kapcsolatban várhatjuk el, amelyeket hosszú evolúciós fejlődésünk során volt időnk „megismerni”. A modern gyógyszerészet boszorkánykonyhájának készítményei, melyekkel magzatainkat csak egy-két generáció óta bombázzák, még nem válthatják ki a szükséges védelmi reakciókat. Ennek szomorú példája a Contergam-anyák kar nélkül született gyermekeinek soktízezres kara. De ez a tragédia csak a jéghegy csúcsa: Az orvosi statisztikák tanúsága szerint a torzszülöttek gyakorisága lényegesen alacsonyabb olyan anyáknál, akik terhességük első harmadában heveny rosszullétben szenvedtek, mint akiket ez megkímélt.

 

A szaktudomány vezető alakjai sokáig nem nagy lelkesedéssel néztek az itt vázolt evolúcióspszichológiára. Nem tetszett nekik, hogy eredményeink nem az ö elképzeléseiket támasztják alá, miszerint az ember egy messzemenően szabadon formálható tabula rasa, mint ahogy azt az (egyetemi tanszékek betöltése felett) uralkodó irányzatok szívesen hirdetik. Egyik táboruk, a behavioristák (behaviour = viselkedés) szerint bárkiből bármilyen viselkedés kiváltható, ha az illetőt a megfelelő ingerkörnyezetbe helyezzük. A második tábor a kognitivistáké (cognition = felismerés), akik szerint az ember egy racionális adatfeldolgozó, aki tudatosan hoz döntéseket információi birtokában. Leginkább egy harmadik csoport fordítja figyelmét arra, hogy jelen magatartásunk okait egy ködbe merült múltban keresse: a mélypszichológia ezeket az okokat az egyén legkorábbi gyerekkorára vezeti vissza. Megfelelő neveléssel, legfeljebb egy felnőttkori pszichoanalízissel biztosítani lehet az egyén funkcionalitását.

 

Az itt felvázolt negyedik irányzat a viselkedés okait még tovább, az emberi faj „gyerekkorára” vezeti vissza. Nem azt állítja, hogy kőkorszaki ösztöneinknek maradéktalanul ki vagyunk szolgáltatva. Azt azonban igen, hogy épp ennek a veszélynek teszi ki az embert az, aki elhallgatja teremtett lelkületünk alap-beállítottságait. Ha megismerjük és tekintetbe vesszük archaikus indulataink eredeti értelmét, inkább tudunk uralkodni indulataink fölött és új környezetünkhöz alkalmazkodni, mintha a hatalomhoz igazodás (political correctness) követelményének megfelelően parancsba adjuk: az egyén szabad, minket semmiféle ősi teremtett lelkület nem befolyásol, azzal törődni tilos.

 

Alapmű:

Barkow, J., Cosmides, L., & Tooby, J. (1992). The adapted mind. Evolutionary psychology and the generation of culture. Oxford: University Press.

 

 

Lásd még: Controversies surrounding evolutionary psychology Edward H. Hagen, Humboldt-Egyetem Berlin